Régóta halogattam, de végre nekiindultam a padlásnak, hogy nagyanyám régi cuccait rendszerezzem, szelektáljak belőlük a kukába, vagy ha van valami értékes, félretegyem a régiségkereskedőnek. Unalmas munkának néztem elébe, hát lankadtam, önsajnálva dolgoztam, ahogy mondani szokták, megaludt számban a tej. Rengeteg kacat…ósdi irományok… És akkor kezembe akadt egy érdekes kis füzet. Tetején kacskaringós betűkkel: Emlékirataim…
Hosszan böngészgettem az érdekes iratot, ami több mint ötven évvel ezelőtt íródott….
„1952 fényes nyarán kicsiny falunkba érkezett népünk nagy tanítómestere, Sztálin barátja, a nagy Rákosi Mátyás elvtárs, a Minisztertanács elnöke. Nekem már a Filmhíradókból is igencsak rokonszenves volt kedves mosolyával, vidám külsejével. Éppen a TSZ-ben voltam, hiszen dologidő volt, mikor megtudtam, hogy a nagy tanító falunkba jön. Azonnal szaladtam a TSZ-elnökhöz:
– Dikács elvtárs, Dikács elvtárs! Most hallottam Gégei elvtársnőtől, hogy Rákosi Mátyás elvtárs a falunkba jön holnapután! Meg lehetne oldani, hogy láthassam népünk nagy tanítómesterét, Dikács elvtárs? Vagy csak hogy a közelében lehessek? Tudom, egy kis tizennyolc éves fruska ne vágyjon ilyen nagyra, de nekem Rákosi elvtárs a mindenem, Dikács elvtárs.
– Nyugoggyá meg Zsuzsikám, foglaljá’ szépen helyet.
– Köszönöm, Dikács elvtárs. – feleltem s letelepedtem egy székre. A TSZ elnök kulcsra zárta az ajtót.
– Minek tetszik bekulcsolni azt az ajtót, Dikács elvtárs?
– Hogy ne zavarjon minket senki ilyen fontos téma közbe’, mint a Rákosi elvtárs…
– … aki, Sztálin barátja – tettem hozzá.
– Igen. Iszol valami erőset, Zsuzsikám? Igyá’ valamit. Jó kis szilvapályinka. Nem kapitalista, ne aggóggyá’, jó hazai… Igyá, ne… Hajcsad fel szépen. Úgy ni… mingyán jobban fog menni a megbeszélés.
Ivott ős is, én is.
– Köszönöm, Dikács elvtárs, nagyon kedves hozzám.
– Lennék én még kedvesebb hozzád, Zsuzsikám, ha te is még kedvesebb lenné’ énhozzám!
– Bármit megteszek Dikács elvtrásnak, de miben tudok én szegény fejőnő a TSZ-elnöknek segíteni?
– No-no, attól mi még egyenlők vagyunk – ijedt meg Dikács elvtárs, s töltött még egy pohárral. Magának is, nekem is. – Azok az idők mán elmúltak, hogy egyik ilyen, egyik olyan… Na, igyá’, te jány, oszt mongyad, mit tenné’ meg azér’, hogy hick… nana.. szóval hogy tanálkozzá’ azzala Rákosi elvtárssal?
– Bármit, Dikács elvtárs…
– No, buta liba – legyintett Dikács elvtárs. Megint töltött, de már csak magának. Ivott.
– Akkó hajcsd csak fel a szoknyádat, tedd szabaddá az alsó részed, mint este amikó fürdesz otthun, oszt dőjé’, hasajjá’ ide az asztaara’ ni!
– Rendben van, Dikács elvtárs –feleltem, s már tettem is -, de minek az magának? Attól jobban érzi majd magát?
– Attúl látom, hogy kedves vagy, oszt’ télleg akarsz tanálozni Rákosival… akarommondani elvtárssal hick…
Miután szabaddá tettem alsó részem, felhajtottam a szoknyámat és lehasaltam az íróasztalra. Egyszer csak érzem, hogy Dikács elvtárs széthúzza az alfelem, aztán erősen nyom befelé nekem valami keményet. Nem volt kellemetlen, sőt, nagyon jól éreztem tőle magam tőle, főleg, mikor ki-be húzogatta.
– Jóvan, Zsuzsikám, látom, télleg akarsz tanálkozni Rákosi elvtárssal, elintézem neked – lihegte Dikács elvtárs a hátam mögött, miközben egyre jobban nyomkodott, egyre erősebben, egyre gyorsabban…
Miután abbahagyta én is igen nagyon jól éreztem magam ott alul, meg úgy mindenhol. Lassan felöltöztem, Dikács elvtárs pedig megsimogatta a fejem:
– Jóvan, te jány, ott leszel majd a Rákosi elvtárs fogadóbizoccságába… Örűsz? Hát örűjjé! De osztán el ne mondd senki ember fijának, hogy micsináltá’ nékem cserébe!
– Nyugodjon meg, Dikács elvtárs, hallgatni fogok, mint a sír. Az orvost sem árultam még el soha, pedig az is mindig ezt csinálja, ha havonta elviszem neki a sajtot…
Zsuzsanna
