Tizennégy éves voltam, mikor utoljára találkoztam Gáborral. Ő tizenkilenc volt és fülig szerelmes belém. Akkor engem ő még nem igazán érdekelt. Nem is nagyon tetszett a fizimiskája és messze álltam még a testi kapcsolatoktól is, így érzelmei részemről teljesen viszonzatlanok maradtak.
Most viszont – több mint húsz év elteltével-, mikor rendezvényszervezőként összehoztam ezt az író-olvasó találkozót, teljesen lenyűgözött mind a jellemével, mind pedig megjelenésével. No és persze az sem volt utolsó szempont, hogy igen ismert író lett belőle. A nők falták a regényeit, amit általában álnéven írt krimijei mellett. Mitagadás, én is hűséges olvasója voltam. Nem egyszer okoztak kellemes perceket a könyvei számomra. Feltüzeltek, izgalomba hozta, így Viktorral, a férjemmel utána mindig jókat szeretkeztünk.
Azonnal megismert, mikor kiszállt a kocsijából és elé siettem.
– Linda… ez nem igaz… tényleg te vagy? – hüledezett nagy örömmel és csodálattal. – Gyönyörűbb vagy, mint valaha.
Kissé elpirultam, bár tudtam, jogos a dicséret. Igen jól tartom magam, és még így, a negyven felé közeledve is megfordulnak utánam a férfiak.
– Köszönöm, kedves Viktor – feleltem. – Te sem panaszkodhatsz.
– Tudom. Akkoriban szinte észre sem vettél. Pedig milyen szerelmes voltam beléd!
– Éreztem, de én még kislány voltam.
– Ugyan! Gyönyörű hölgy voltál már akkor is! – replikázott. Ez is igaz volt. Fejlettebb voltam a korombéli lányoknál és sok fiú legyeskedett körülöttem már hetedikes koromtól.
– De most sokkal szebb vagy!
– Köszönöm – mosolyogtam rá és belekaroltam, úgy vezettem be a Könyvtárba, ahol a találkozót megszerveztem. A kis városkánkhoz képest már jelentős tömeg várta, főleg persze nők, lányok.
– Utána egy vacsora esetleg? – kérdezte, mielőtt nekiindult a szereplésnek.
– Férjem van, Viktor – mutattam a gyűrűmre.
– Óh, nagyon sajnálom – vigyorgott. – De egy este talán belefér, hiszen nem akarlak elvenni tőle…
– Majd kitalálok valamit… – nyeltem nagyot, mert kiszáradt a szám az izgalomtól. Tudtam, hogy kíván. És be kellett magamnak vallani, hogy én is kívánom őt. Izgató volt a gondolat, hogy én, és Victor Maracess (ez volt az álneve) együtt töltsünk egy éjszakát. A gyűrű, amit mutattam neki, valóban házasságot bizonyított, viszont Miklós – a férjem – Ausztriában volt valami tárgyaláson, majd csak egy hét múlva érkezik haza. De hát egy nő az ilyen híres írónak se mondjon egyből igent…
Miután a dedikálással is végzett, rögtön odajött hozzám.
– Nos, egy vacsora belefér?
– Akár kettő is – feleltem titokzatosan, ő pedig örömmel csettintett.
– Hát akkor ne vesztegessük a perceket, amikről régen azt hittem, soha nem fognak eljönni.
Az étteremben elköltött vacsora után a mi lakásunkra mentünk, ahol az ajtón belépve Viktor rögtön átölelt és megcsókolta a nyakamat.
– Vadító vagy, izgató és gyönyörűbb, mint valaha! – suttogta fülembe és majdnem odaborultam elé. Szinte remegtek a lábaim. Megérezhette elgyengülésemet, mert ölébe kapott és karjában a szobába vitt. Ott aztán nem volt megállás. Én csak feküdtem, mozdulni sem bírtam, ő pedig levette rólam ruháimat és csókolgatott. Orrom hegyétől végig a lábujjaimig. Mikor már többször tért vissza ágyékomhoz, nem bírtam tovább feküdni: megragadtam és én is letéptem róla minden ruhát. Ott tett magáévá a hitvesi ágyunkon, ahol Miklóssal szoktunk szeretkezni. Bár kicsit féltem a szomszédok kifecsegik, hogy idegent láttak nálunk járkálni, de most nem érdekelt. Viktor ott maradt még három napig és mindannyiszor megismételtük az első estét, de már kissé lassabban, kiélvezve minden percét.
– Legközelebb ne lepődj meg, ha néhány történetben magadra ismersz – mondta búcsúzóul. Azóta nem találkoztunk, de még jobban falom a könyveit, mint addig.
