A főszerkesztőm amint beértem azonnal elém tett egy papírfecnit, rajta egy cím, telefonszám, s néhány adat. „Bercei Sándor 107 éves – interjút készíteni vele”
– Még ma menj ki hozzá, Évikém – mondta, miután lehalkította a rádiót. – Bár azt mondják, jó bőrben van az öreg, de hát ennyi idősen már sose lehet tudni…
– Ritka madár… – feleltem. – Rendes riport legyen, vagy csak tölteléknek szánod? – kérdeztem vissza.
– Rendes riport legyen, tényleg elég nagy szám a mostani időkben…
Csak bólintottam, aztán elindultam kifelé. Két óra múlva érkeztem meg a szép új ház elé, ahol az unokáival élt együtt az idén százhét esztendős Sanyi bácsi. Az öreg valóban nagyon jó bőrben volt, sokat viccelődött, emlékezete, mint egy húszévesé. Kicsit a látására panaszkodott, meg hogy nem szereti a műfogait, de a gyomra miatt használja… A riport végén belém karolt, majd kiültünk a lócára, ahol valóban csak kettesben maradtunk.
– Tuggya, kedveském, nagyon emlékesztet maga éngem egy régi szerelmemre…
Elmosolyodtam, s kissé elpirultam, de érdeklődve hallgattam a folytatást, persze ismét bekapcsoltam a magnetofont.
– Tizenhét-tizennyóc éves legény vótam, hát van ennek mán legalább kilencven éve… Én apám után az öreg Lónyay uraságnak dógosztam mint csikós. Jó csikós vótam, szép fijatal ember… De rég vót… Nem is csudálkosztam nagyon amikor a Lónyaynak az onokája, a Fanny belém szeretett, oszt majd minden este rá akart venni egy kis kujonkodásra.
– Hogy kezdődött ez a szerelem, Sanyi bácsi? – kérdeztem megsimogatva májfoltos kezét.
– Hú…várjon kedveském… Messzi van az mán… Arra emlékszek, hogy nem élt mindig ott. Tudom már, tudom – mosolygott az öreg, s kackiásan félre csapta kalapját. – Szóval nem lakott ott mindig a Lónyay Fanny… Azt hiszem 1910-et írtunk, amikor az első nyarat ott tőtötte. Csak kirándulni gyött még akkó’.. Ótán meg valami közeli oskola miatt ott is ragadt a nagyapjánál. No, szóval és beszíddel, ecce’ melyek, engedem kifele a lovakat, oszt megláttam. Gyönyörű fejér ruhába vót, szép, csillogó fekete cipővel, haja csak úgy szabadon, ami nem vót szokás azér’ még akkó’… Oszt látta, hogy elbámulok, nevetett, asztán odagyött hozzám. Aszonygya:
– Teccem néked, te csikós?
– Bercei Sándornak híjnak, kisasszonyka! Ez a becsületes nevem! – mondtam dacosan. Mer’ akármilyen szépség es, akármilyen uraság onokája es, éngem ne csikósozzon. Aszt csak az öreg gazdának engedem. No, lássa, hogy legénnyel van dóga, megin’ elmosolyodta magát, oszt mongya:
– Hát te Sándor, te Bercei Sándor, te… Teccem néked?
– Nagyon teccik a kisasszony – feleltem komolyan.
– Na, hát te is teccel nékem, Bercei Sándor. Este, ha mán megétetté’, megitattá’, alszanak a lovak, oszt nem lesz semmi dógod, gyere az ablakom elé máma, oszt kopogtass be. Én be foglak téged engedni.
– Oszt mi lesz, ha megtuggya a Lónyai úr? Éngem elvitet valami okbúl a csendőrökkel, hogy ki nem jövök a fogságbúl.
– Azt az nem fogja megtudni, hanem te csak gyere!
Én mentem. Nem vót még énnékem akkor semmiféle más jánnyal dógom űelőtte… Fejér, de átláccó pongyolába fogadott, oszt olyan jó illata vót, mint magának, kedveském… Az arca ippen olyan, mint a magájé, csak a szeme egy kissé kékebb vót… A mellye, ha nem haragszik meg, jóval nagyobb, de a dereka, lába, szakasztott, mint a magácskájé… Hát, ha ruha nekül lett vón se izgatott vóna fel jobban. Bementem az ablakon, megálltam, oszt csak nísztem, mer gyönyörű jány vót ez a Fanny. Az meg csak mosolygott, fekütt az ágyon, majd leengette magárúl aszt a kis pongyolát is, oszt ott vót mesztelenül… Montam magamnak, Sándor, ne légy „beszari János”, hanem vegyed le a gúnyádat, oszt irány mellé az ágyba, aggyá neki, ami kell, meg amit akar. Hát ledobáltam magamrúl mindent, oszt mentem. Előbb csókolt, ölelt, simogatott, mint valami macskát szoktak az úrijányok. Nekem akkor mán, tuggya, kedveském, hogy van a… Állt a lőcs kemínyen, csak aszt vártam, hogy eriggyek bele, mint aszt az öreg bakáktúl hallottam a jáccóba… Na a jány ám nem engedte aszt még, fogdosta a szemérmemet, meg akarta csókolni, de mondom neki, hogy még leharapja, oszt ne vegye nekem a szájába. Aszonta, nem harapja ű, csak kedves lesz, tecceni fog, mer olyan jó édes, friss széna illata van, amit úgy szeret. Na, mondok, hagy csinája… Télleg jó vót. Bekapta az, csókota, nyalogatta, oszt mán éreztem, hogy baj lesz, mer tuttam milyen érzés mán, ha jó a férfinak, mer’ hát ha magányos vótam néha meg-megfogtam magamnak is amíg jobb nem lett…
Oszt akkor mán ám gyött kifelé belőlem, de a jányt nem zavarta, nyelte, nyalta amíg megin kemény nem lett, oszt akkó aszonta, most gyere belém, Bercei Sándor. Belémentem, csináltam míg jó nem lett mindkettőnknek… Oszt ez vót az első iccakánk. Ótán sokáig folytatódott… De gyött a háború, elkerültem onnan, nem is láttam többet, csak a hírit hallottam eccer, hogy amerikába ment még a negyvenes évekbe az összes pereputtyával együtt…
– Köszönöm, Sanyi bácsi, hogy ezt az intim titkát is megosztotta velem – mondtam, s kikapcsoltam a magnetofont… Hazafelé az úton egyre az öreg története járt a fejemben, s éreztem, le kell zuhanyoznom, mielőtt visszamegyek a szerkesztőségbe…
va
