Linda, Tibi meg én együtt indultunk túrázni a Budai-hegységbe. Szándékosan nem írok pontos nevet, mert meglehet, hogy megláttak, vagy valami…
Tudom, ez is névtelen, de mégis. Nem olyan ügy ez, hogy pontosan le kelljen írni mindent.
Már az elején nem tetszett nekem, hogy jön ez a bugris is, mármint Tibi. Mert minek? Linda előző barátja volt, de folyton velünk lebzselt. Persze, mindig mondták, hogy ők már csak barátok, de ki a franc hiszi el?
Ja, igen, úgy tettem, mintha elhinném. Két hónapja tartott ez az áldatlan állapot, tehát azóta, amióta összejöttünk Lindával. Ez a majom ez állandóan ott volt. Mint barát. Minek? Kérdem én!
Hát igen… Miért engedtem?
Nem tudom. Talán annyira bele voltam zúgva abba a kis kurvába.
Ha szerelmes az ember sokmindent másképpen lát. Utána megint másképp.
Szóval mentünk, nyár volt, igen meleg. Én egy kicsit súlyosabb testalkat vagyok, mint Linda meg Tibi, elég nehezen bírom a sportot.
Erre a baromságra is minek vállalkoztam egyáltalán?
Fél óra múlva már számottevő volt köztünk a különbség. Vagyis a távolság, mert ezek ketten mentek, mint a meszes. Aztán az egyik fordulónál eltűntek a sűrű fák közötti kanyarulatnál.
Persze kiabáltam utánuk, de nem akartam túlzásba vinni, mert mások is túráztak arra. Egy ideig mentem egyenesen, majd megkérdeztem egy szembejövő párt, akik már lefelé tartottak, hogy nem láttak-e egy ilyen és ilyen párt fölfelé menni…
Nemet mondtak.
Akkor kezdtem gyanakodni.
Visszamentem egy kis részen, aztán letértem az útról és kissé be-be nézegettem a sűrűbe a bokrok közé. Vagy negyedóra múlva találtam rájuk. Az a kurva ott szopta az egyik bokorban. Ahogy megláttak, nem is igazán lepődtek meg. Magyarázkodni meg egyáltalán nem akartak.
Én felelősségre vontam őket, hogy micsoda barátság ez? Meg hogy azt mondták, a szerelem már elmúlt…
Tibi nem is figyelt rám, csak vigyorgott, Linda meg néha megszólalt, hogy elszállt az agya, meg ilyesmi.
Mondanom sem kell, hogy én azonnal lefelé vettem az irányt és kihagytam a szép látványt a hegytetőről.
