Az ember általában nem szívesen írja le és vallja be, ha megcsalják, felszarvazzák, pedig jobb érzés, ha kiadjuk magunkból a rossz dolgokat. Huszonhat éves pár vagyunk a férjemmel, s mindketten tanárok. Vagyis már csak voltunk. Kivágtam a rohadékot. Talán csúnya szavak egy nőtől, de ezt gondolom, sajnálom.
Néhány szó az előzményekről. Mint említettem, mindketten tanárok vagyunk, s egy kis városban egy iskolában kaptunk helyet. Lakást, munkát… maga volt a paradicsom.
Boldogok voltunk! Tényleg mindenünk megvolt, jobbat nem is kívánhattunk! Hülye női dolog, de én már a nyugdíjon, az unokákon gondolkodtam néha….
Tartott vagy fél évig. Mert ez a rohadék… bocsánat, Kovács Jenő, azaz az exem… Szóval Kovács Jenő becserkészett és elejtett egy tizenéves fruskát! Két hónapig tudta titkolni. Már voltak jelek, de azokat mindig kimagyarázta. (Mai eszemmel nem is tudom, hogy tudtam hinni ezeknek a magyarázatoknak?)
Aztán kezembe akadt egy kis levélke, meg a leányzó fotója. Emlékszem, majd elájultam, amikor a sorokat böngésztem:
„Jenőke!” (Fúj, de ocsmány!)
„nem bírom elfelejteni azt a napot, amikor nálunk voltál!” (nem tér ki rá, hogy mi történt, de gondolom)
„azóta is azon jár az eszem, hogy megismételjük!” (kis kurva!)
„tudod, hogy egész órán téged nézlek, s alig várom, hogy jelezz!”
Hát adtam én jelzést a kis kurvának. Elvittem a levelet az anyjának, aztán minden további nélkül felmondtam és hazamentem anyámékhoz. Nem olvastam az ügyről országos lapokban, szóval nem hiszem, hogy kitudódott, pedig megérdemelte volna a rohadék!
Mindegy…
Ennyi.
Volt, nincs.
A kép illusztráció!
