Még tanuló eladó voltam a megye egyik nagyobb városában, tehát van ennek már vagy öt-hat éve… De hát az ilyen különös eseteket nem nagyon felejti el az ember.
Nusika – a főnökasszony – akit háta mögött csak Husikának hívtunk, mert igencsak nagy keblekkel áldotta meg a teremtő, mindig veszekedett velem. Semmi nem volt jó, amit csináltam. Ha beálltam árulni a pult mögé, akkor töltögetni kellett volna (olyan üres helyeket áruval feltölteni, ami kifogyóban volt), ha éppen töltögettem, akkor meg azért szapult, hogy miért nem a virslit tisztítom. (Ez egy jó kis eljárás, hogy a romlásnak indult virslit eladhatóvá tegyük: egyszerűen lemossuk hideg vízben.)
Egyszer, amikor azt hittem nem hallja, vissza találtam szólni, hogy ő is megtisztogathatná az én virslimet.
Megfordult és szúrós tekintettel pillantott rám, majd kemény hangon azt mondta:
– Kovácskám! Ebéd után jöjjön be az irodámba!
– Neked annyi – súgta fülembe tanulótársam, mikor Husika elvonult.
Hát, mit mondjak, eléggé beijedtem, s legszívesebben hazamentem volna. Az ebédidő egyre jobban közeledett.
– Sanyi, nekem úgy érzem hasmenésem van… – mondtam tanulótársamnak, s leültem egy italos rekeszre.
– Fosol a főnökasszonytól, mi? – kérdezte vissza vigyorogva.
– Egy lófaszt – legyintettem, de tudtam, hogy elevenemre tapintott.
– Gyere enni – mondta, s a táblát átfordította a kifelé Zárva feliratra. Kis családias bolt volt az, mindössze nyolc-kilenc eladóval, de igen nagy áruválasztékkel.
Ebéd után, mikor beléptem Husika irodájába már görcsben volt a gyomrom.
– Na, üljön csak ide, Kovácskám… – mondta a főnökasszony, s felállt az asztaltól. – Ha a nagybácsija nem volna olyan jó ismerősöm, akkor most azt mondanám, hogy fel is út, le is út!
– Ne tegye már, Nusika, tetszik tudni, hogy csak elszólás volt…
– Így nem lehet beszélni, s uralkodnia kell az indulatain… Ezt meg kell tanulnia, ha a pályán akar maradni…
– Szeretnék jó kereskedő lenni – hebegtem, s zavartan néztem magam előtt a padlót.
– Az én boltomban azzá is válhat – felelte -, már így is igen sok hasznos dolgot megtanult. Jó képességei vannak… de az érzelmeit megfelelő időpontra kell tartogatnia…
Olyan közel állt hozzám, hogy miniszoknyás lábai látókörömbe kerültek. Most vettem észre, hogy a lábai is igen formásak. Meg akartam emelni a fejem, hogy rá nézzek, de valami puha visszatartott. A keblei. Ott állt közvetlenül előttem.
– Hát nem vetted észre, hogy mennyire kívánlak, ugye? – kérdezte hirtelen, s felemelte arcom a mellei közé. – Mert én az érzelmeimet vissza tudom tartani a megfelelő időpontra… Ez egy megfelelő időpont.
Éreztem, hogy a görcs hirtelen elmúlik a gyomromból, s átadtam magam a puha keblek érintésének. Kezeimmel kemény fenekébe markoltam és még közelebb húztam magamhoz.
– Látod, hogy én is visszatartottam – feleltem már tegezve szintén -, te sem vetted észre, hogy én is kívánlak!
– Nyalogasd a mellbimbóim, te kis hülye! – parancsolta, s én természetesen engedelmeskedtem.
– Mióta várok erre a pillanatra – motyogtam felhevülve.
– Azt hittem, hogy utálsz, hogy valami bajod van velem…
– Csak az érzelmeimet palástoltam! – válaszolta összekócolva a hajam. – Nehogy valami szóbeszéd kapjon lábra a dolgozók között.
– És ezután nem fog? – kérdeztem a szoknyája alól lehúzva bugyiját…
– Nem, mert minden marad a régiben, csak kicsit engedelmesebb leszel ezentúl, s én sem foglak piszkálni…
– De most piszkálj, kérlek – mondtam hasát csókolva, s jobb kezét merev farkamhoz húztam.
– Jó farkad van – szorította meg hímvesszőmet – érzem a fogásán…
– Alig várom, hogy beléd dugjam – trágárkodtam én is. Még soha nem beszéltem így nővel.
Nusika felfeküdt az íróasztalra és széttárva lábait farkamnál fogva ágyékához vont.
– Dugj meg, te haszontalan – zihálta.
Szavai felzaklattak, hímvesszőm benyomtam nedves puncijába és egyre erősebben, egyre gyorsabban dugni kezdtem.
– Ez az, te vadállat, csináld! – nyögte, s én szájára tapasztottam a kezem, mert féltem, hogy meghallják odakint a zajokat…
Nagyon gyorsan elélvezett, hüvelye többször is összerándult, s a végén kidobta magából még merev farkamat. Akkor én már az üzekedés hevében voltam, s ismét visszanyomakodtam.
Pár lökés múlva én is elélveztem, bele a hüvelyébe, s ott is maradtam egy ideig, amíg kifújtuk magunkat.
– Huh… – mondtam. – Akkor ezt csak a nagybácsimnak köszönhetem?
– Igen – mosolygott. – nagyon hasonlítasz rá… Ő is ilyen jól tud dugni, mint te…
Én is vigyorogtam, s jól emlékezetembe véstem a családi titkot…
Feri
