Az az éjszaka – így utólag belegondolva – igen veszélyes volt, s azt hiszem, megérdemeltem azt a büntetést, amit a sorstól kaptam. Körülbelül egy éve történt a dolog. Egy jó barátommal, Kálmánnal és barátnőmmel, Zsuzsával discóba mentünk.
Zsuzsa a mindenem volt. Valódi bombázó! Volt rajta mit fogni, de nem volt egy deka feles kilója sem. Mindig ízlésesen festette magát, fekete hosszú haja volt és istenien teljesített az ágyban is. Fél éve jártunk együtt.
Kálmán viszont gyerekkori barátom volt, úgy ismertem, mint a tenyeremet… legalábbis azt hittem. Nem volt a csajok álma típus, mégis mindig volt nője, néha több is egyszerre.
Nagyon jól telt az éjszaka, talán túl jól is, mert igencsak berúgtam. Elég baj volt ez, mert kocsival jöttünk, és haza is azzal kellett mennünk. De sem Zsuzsa, sem Kálmán nem tudott vezetni. Kissé kábán, de mégis én ültem a volánhoz.
Elindultunk, bár szinte magamról sem tudtam. Nem is tudom, hogy érkeztünk haza, hiszen húsz kilométerre arrébb ruccantunk ki mulatni a szomszéd városba. Szóval nem pár utcányit vezettem.
Ki is dőltem kissé, amire leparkoltam a városunk határában.
– Nem bírok tovább menni – motyogtam. – Mindjárt bealszok.
– Ne hülyéskedj, már nem sok van hátra – mondta Zsuzsa és megsimogatta a combom.
Ettől egy kissé magamhoz tértem, de csak addig, amíg meg nem mozdítottam a fejem, mert akkor aztán minden el kezdett forogni.
Borzasztó volt.
– Nem megy, sajnálom… – lehunytam a pilláimat és szinte azonnal elaludtam. De úgy, mint akit leütöttek, tehát inkább az ájulás szó a megfelelő.
Arra ébredtem, hogy mozog a kocsi… Igen, bár még akkor nem állt össze a kép. Hallottam hangokat is, Zsuzsa sóhaját, Kálmán nyögését, de jó tíz percig csak bambán bámultam magam elé. Már nem szédültem, a fáradtság is kezdett múlni, de valahonnan távolról jöttem vissza.
Hallottam, hogy már nem sok van nekik hátra, és úgy gondoltam, hogy sajátos bosszút állok… Nem is engedtem, hogy végigcsinálják. Megfordultam (mert eddig az első ülésen aludtam, ők meg hátul dugtak) és ordítozni kezdtem.
Zsuzsa azonnal leugrott Kálmánról, aki szintén holtra váltan kapkodta magára a ruháit.
Ahogy kiszálltak mindketten a kocsiból, hogy jobban fel tudjanak öltözni, én visszapattantam a volán mögé és ott hagytam őket a város szélén.
Nem érdekelt, hogyan térnek majd haza. Oldják meg… Biztosan megoldották valahogy. Hogy hogyan, nem tudom, mert azóta egyikükkel sem tartom a kapcsolatot.
