Két vasutas italozás közben azon tanakodik, hogy lehet-e vajon túlvilág, és ha van, akkor van-e ott is vasút. Az eszmecsere végén arra az elhatározásra jutnak, hogy ezt csak akkor tudják meg biztosan, ha már ott lesznek. Megegyeznek tehát, hogy amelyikük előbb „leadja a sípot”, az valamilyen módon tudatja az életben maradottal, hogy mi a helyzet. Egy kis idő elteltével az egyikük visszaadja a lelkét az úrnak. A temetés és a halotti tor után a túlélő vasutas álmából arra riad, hogy kollégája az ágya mellett áll és mutatóujját a szája elé emelve jelzi, hogy maradjon csendben:
– Ne ijedj meg, csak én vagyok!
Tudod megbeszéltük, hogy megjelenünk egymásnak halálunk után, hogy
tudassuk, mi van odaát!
– Ja! Tényleg, aztán mi van?
– Hááát! Tulajdonképpen van egy jó, meg egy rossz hírem melyikkel kezdjem?
– Kezdd a jó hírrel!
– Képzeld, a másvilágon egy az egyben van vasút. Ugyanúgy mennek a vonatok, mint a földön, én például ott is a Szombathelyi Forgalmi Csomópont III-as számú váltóállító központjában dolgozom, mint váltókezelő.
– Hááát ez kurva jó, akkor mi a rossz hír?
– Hétfő nappalra ki vagy írva dolgozni!
