A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit tisztított, tortakrémet kevert – aztán odahaza mindenről egy ízig beszámolt hites urának.
– Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!
A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a tőrténetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, az asztalra csap, és így kiált:
– No hát egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!
– De édes uram – így a parasztasszony –, nincs hozzá eprünk!
– Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!
– Jó, de vajunk sincs a krémhez!
– Akkor csináld zsírral!
– Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák rozslisztünk maradt!…
– Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!
– No és a tojás? Tizenkét tojás!
– A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se boldogul az ember? Mondtam, asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de egy-kettő!
A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt… Aztán egy szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve szónoklatokhoz. Csak levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszőgezi:
– Látod! – és lassan hozzáteszi még: – Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az ujjukat nyalogatni!
