Mónika vagyok, tizenkilenc éves, és volt egyszer egy nagyon hülye kalandom, azt most leírom. Budáról Pestre kellett átmennem, egy céges buliba, de kivételesen taxival, mert az alkalmi ruhában nem mehettem busszal, sem villamossal. Egyszóval nem akartam összegyűrni magamon.
Mire a kockás kocsi átvitt Pestre, a taxióra a sok piros lámpa és dugó miatt majdnem tízezer forintot mutatott. Nem is lett volna ez gond, mert úgy emlékeztem, hogy indulás előtt beraktam egy húszezrest a ruhám egyik titkos ,,zsebébe”, de amikor ki akartam szállni és fizetni, a pénz nem volt sehol.
Átkutattam a retikülömet, ruhámat átnéztem, de semmi. Elhagytam, mint a szél. Most mit tegyek.
– Nézze kisasszony, akkor menjünk az őrsre, ott felveszik a jegyzőkönyvet – mondta a sofőr türelmetlenül.
– Jaj, ne már, ne csinálja, kérem – duzzogtam, mert hót ideg voltam, s még mindig kutattam a retikülömben, pedig már esély sem volt arra, hogy megtalálom.
– Nézze, ha mindenkinek elengedném a fuvardíjat csak úgy….
– Nem akarom, hogy elengedje. Ha hazavisz, kifizetem.
– Persze, az még tízezer és akkor mi a biztosíték, hogy megkapom a pénzt?
– Itt a személyim, láthatja…
– Ugyan… tudok én jobbat – mondta a taxis hátrafordulva és combomra téve a kezét.
– Mit? – kérdeztem ijedten.
– Ne aggódjon, nem olyan kemény dolog. Nem kérek nagyot, csak a kezét kell használnia.
– Megőrült? Barátom van! És különben is! Minek néz engem? Kurvának?
– Neeem… ez tiszta üzlet. Keresünk egy félreeső helyet. Öt perc az egész. Néhány rántás, mert tele vagyok, aztán visszatérünk ide és elfelejtem a dolgot.
– Csak kézzel?
– Csak kézzel, igen. Nagyon szép keze van – vigyorgott a férfi. Jobban megnéztem, nem is volt olyan csúnya, sőt, bár volt köztünk vagy húsz év korkülönbség legalább.
– Rendben, de siessünk.
Szóval így történt… vagyis megtörtént. Bár, ha nem is teljes mértékben, de ekkor megcsaltam a barátomat egy picit, de legalább ingyen utam volt.
